Figyeljük meg valakinek a kedvenc játszmáját: gyakran visszavezethetjük a szülőkig, sőt a nagyszülőkig. Előre pedig, a gyerekek irányába, még az unokáknak is továbbadhatják - hacsak nem. történik valamilyen sikeres közbelépés. Így tehát. a játszmaelemzés történetiségbe ágyazódik; nyilvánvalóan vagy százévnyi időszakra nyúlik vissza, és feltételezhetően befog legalább ötven évet a jövőből. Ha ezt az öt vagy hat nemzedéket felölelő láncot megszakítják, a hatás mértani haladványszerűen jelentkezik. Számos embernek több mint kétszáz leszármazottja is van, a játszmák felhígulhatnak vagy módosulhatnak, miközben nemzedékről nemzedékre szállnak, de a beltenyészet tendenciája ugyanazon a családon, ha ugyan nem ugyanazon a nemzetségen belül igen erős. Ebben áll a játszmák történelmi jelentősége.

A különböző kultúrák és különböző társadalmi osztályok különféle típusú játszmákat kedvelnek; egyes törzsek és családok pedig ezeknek a különféle változatait szeretik. Ebben áll a játszmák kulturális jelentősége.

Az időtöltések az ismétléstől unalmassá válnak, akárcsak az üzleti mellékcélzattal rendezett koktélpartik. Az intimitás szigorú körültekintést igényel; a Szülő, a Felnőtt és a Gyermek osztályozza, válogatja. A nyíltságot, a privát helyzettől eltekintve, a társadalom görbe szemmel nézi; a józan értelem tudja, hogy vissza lehet vele élni; a Gyermek azért fél a nyíltságtól, mert mindig benne foglaltatik a lelepleződés. Így aztán a legtöbben, amikor meg akarnak szabadulni az időtöltések unalmától, anélkül hogy kitennék magukat az intimitás veszélyeinek, ha lehet, játszmákban találják meg a kompromisszumot, s ezek teszik ki a társadalmi érintkezés érdekesebb óráinak java részét. Ebben áll a játszmák társadalmi jelentősége.

Ezért mindenki, aki "valaki" egy adott társadalmi körben (arisztokrácia, fiatalkorúak bandája, társadalmi klub, egyetem stb.) - olyan módon viselkedik, ami teljesen idegenül hathat egy másik társadalmi körbe tartozó ember számára. Megfordítva: ha egy adott társadalmi körben valaki játszmát változtat, könnyen kívül találhatja magát a körön, de szívesen befogadják egy másikba. Ebben áll a játszmák személyi jelentősége.

Jegyzet

Az olvasónak most már módja van felbecsülni a matematikai és a tranzakcionális játszmaelemzés közti alapvető különbséget. A matematikai játszmaelemzés teljesen racionális játékosokat tételez fel. A tranzakcionális játszmaelemzés nem racionális, sőt akár irracionális játszmákkal foglalkozik, s ennélfogva valóságosabb.

Vissza az oldal elejére...

Számos játszmát a lelkileg zavart emberek játszanak a legintenzívebben; általánosabban szólva, minél zavartabbak, annál keményebben játszanak. Különös módon azonban egyes szkizofréniások nem óhajtanak játszmát játszani, és kezdettől fogva nyíltságot követelnek. A mindennapi életben kétféle típus játszik nagy meggyőződéssel játszmákat: az egyik a Duzzogó, a másik az Izgága vagy Nyárspolgár.

A Duzzogó olyan ember, aki haragszik az anyjára. A közelebbi vizsgálat kideríti, hogy kora gyermekkora óta haragszik rá. Haragjának nemegyszer indokolt "Gyermek" okai vannak: lehet hogy "magára hagyta" kisfiú korának egy kritikus pontján azzal, hogy beteg lett, és kórházba ment, vagy túl sok testvért szült. A magára hagyás néha szándékosabb volt: lehet hogy kiadta valahová, amikor újból férjhez ment. Bárhogyan történt is, azóta duzzog. Akár Don Juan is lehet, mégsem szereti a nőket. Mivel a kezdet kezdetén szándékosan kezdett duzzogni, ezért élete bármely szakaszában úgy dönthet, hogy abbahagyja a duzzogást, mint ahogyan gyermekkorában is megtette már, amikor elérkezett az ebéd ideje. Az elhatározás megváltoztatásához a felnőtt duzzogónak ugyanarra van szüksége, mint. a kisfiúnak. A presztízsnek meg kell maradnia, és valami olyant kell kapnia, ami egyenértékű a duzzogás kiváltságával. A "Pszichiátria" játszmát, amely egyébként néhány évig is eltarthat, néha elvághatja az illetőnek egy olyan elhatározása, hogy eláll a duzzogástól. Ehhez arra van szükség, hogy a páciens megfelelően elő legyen készítve, megfelelő legyen az időzítés és a megközelítés. Ha a terapeuta ügyetlen vagy erőszakos, nem számíthat nagyobb sikerre, mint ha egy duzzogó kisfiúval lenne dolga: hosszú távon a páciens megfizet a terapeutának a melléfogásért., ugyanúgy, mint ahogyan végül is a kisfiú is megfizet az ügyetlen szülőknek.

Mutatis mutandis nőnemű Duzzogókkal is ugyanaz a helyzet, ha az apjukra haragszanak. Az ő falábukat ("Mi várható egy olyan nőtől, akinek ilyen apja volt? ") a férfi terapeutának még több fortéllyal kell kezelnie. Különben könnyen megeshetik, hogy egy kalap alá veszik "a férfiakkal, akik mind olyanok, mint apa".

Mindenkiben van egy adag Izgága, de a játszmaelemzésnek az a célja, hogy ezt minimális szinten tartsa. Az Izgága olyan ember, aki túlságosan érzékenyen reagál a Szülői behatásokra. Ezért Felnőtt adatfeldolgozása és Gyermeki spontaneitása kritikus pontokon könnyen keresztezheti egymást, aminek az eredménye az, hogy oda nem illő vagy ügyefogyott viselkedést tanúsít. Szélsőséges esetekben az Izgága érintkezik a Talpnyalóval, a Hencegővel és a Piócával. Az Izgágát nem szabad összetéveszteni a zavarodott. szkizofréniással, akiben nem működik a Szülő, és csak csekély mértékben működik a Felnőtt, ezért a külvilággal zavart, gyermeki én-állapotában kell megbirkóznia. Érdekes, hogy a mindennapi szóhasználatban az Izgága jelzőt kizárólag férfiakra, ritka esetekben férfias nőkre alkalmazzák. A Prűdben több a Nyárspolgár, mint az Izgága; a Prűd jelzőt többnyire nők számára tartogatják, de adott esetben nőies férfiakra is alkalmazzák.

Vissza az oldal elejére...

Nézzük meg az alábbi párbeszédet, amely egy páciens (P) és egy terapeuta (T) között zajlott:

P: "Új tervem van: pontos leszek."

T: "Én is megpróbálok."

P: "Nem maga miatt, önmagamért teszem... Találja ki, milyen jegyet kaptam a történelem dolgozatomra!"

T: "4/5-öt."

P: "Honnan tudta?"

T: "Mert fél jelest kapni."

P: "Igen, jeles voltam, de átfutottam az anyagot, kihúztam három helyes választ, és beírtam helyette három rosszat."

T: "Tetszik nekem ez a beszélgetés. Mentes minden Izgágaságtól."

P: "Éppen tegnap este gondolkoztam azon, hogy vajon mennyit fejlődtem. Úgy értékeltem, hogy most már csak 17% bennem az Izgága."

T: "Nos, ami a mai napot illeti, nulla; így a következő menetben joggal leszámíthat 34%-ot."

P: "Az egész hat hónappal ezelőtt kezdődött; ránéztem a kávéskannámra, és akkor éreztem először úgy, hogy valóban látom. És maga tudja, hogy most mi a helyzet, hogy hogyan hallom a madarak énekét, hogyan nézek az emberekre; valóban emberek, és ami a legjobb benne, én is valóban ott vagyok. És nemcsak ott vagyok; hanem, jelenleg is, vagyok. Egyik nap álltam a képtárban, néztem egy képet, odajött egy ember, és megjegyezte: >GGauguin nagyon kellemes, ugye?< Mire azt mondtam : >NNekem maga is rokonszenves<.. Kimentünk, betértünk valahova egy italra, és igazán nagyon rendes fickó volt."

Ez itt egy Izgágaság-mentes, játszmamentes beszélgetés volt két autonóm Felnőtt között, melyhez a következőket kell hozzáfűzni:

"Új tervem van: pontos leszek." Ez a kijelentés a pontosság ténye után történt. A páciens úgyszólván mindig elkésett. Ezúttal nem késett. Ha a pontosság elhatározás lett volna, az "akaraterő" aktusa, ha szülői előíírás lett volna a Gyermeknek, hogy legyen mit nem teljesítenie, akkor a bejelentés megelőzte volna a tényt. Ha azt mondja: "Ez az utolsó alkalom, hogy elkéstem", úgy ez kísérlet lett volna egy játszma felállítására. A páciens bejelentése azonban nem ilyen természetű volt. Felnőtt döntés, terv volt, nem elhatározás. A páciens ezután mindig pontosan érkezett.

"Én is megpróbálok." Ez nem afféle "támogató" kijelentés volt, még kevésbé egy új játszma - az "Én csak segíteni próbálok rajtad" - első lépése. A páciens megjelenése mindig olyan időpontra volt beosztva, amikor a terapeuta éppen visszatért egy kis kávézási szünetből. Tekintve hogy a páciens rendszeresen késett, a terapeuta is - aki így több időt engedélyezett magának - rákapott a késésre. Amikor a páciens bejelentette döntését, a terapeuta felismerte, hogy komolyan gondolja, amit mond, és ő is ennek megfelelően cselekedett. A tranzakció itt Felnőtt szerződés volt, amelyet mindkét fél betartott. Történhetett volna ehelyett a következő tranzakció is: a Gyermek kötekedhetett volna a Szülői figurával, az utóbbi pedig helyzetéből eredően úgy érezte volna, hogy "jóságos papaként" köteles az előbbit együttműködéséről biztosítani.

"Nem maga miatt." Ez a kijelentés jelzi, hogy a pontosság a páciens részéről döntés, nem pedig olyan elhatározás, amelyet egy álengedelmes játszma részeként ki lehet használni.

"Találja ki, milyen jegyet kaptam." Mindkét fél tisztában volt vele, hogy ez időtöltés, amellyel minden további nélkül elszórakozhatnak. A terapeuta nem érezte szükségét, hogy érzékeltesse saját éberségét, és rámutasson, hogy ez időtöltés (a páciens ezt már tudta); a páciens sem érezte szükségét annak, hogy eltekintsen a játszásától csupán azért, mert időtöltésnek nevezi.

"4/5-öt." A terapeuta becslése szerint ez volt az egyetlen lehetséges osztályzat, amit a páciens kaphatott, és semmi oka nem volt rá, hogy ezt ne közölje. Őszintétlen szerénység vagy félelem attól, hogy nincs igaza, arra indíthatta volna, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná.

"Honnan tudta?" Ez Felnőtt kérdés volt, nem pedig "Nahát, hogy maga milyen óriási" játszma, és odaillő választ érdemelt. "Igen, jeles voltam." Ez volt az igazi teszt. A páciens nem durcáskodott, nem próbálkozott sem racionalizálással, sem mentségekkel, hanem nyíltan szembenézett a benne lakozó Gyermekkel.

" Tetszik nekem ez a beszélgetés." Ez és a rákövetkező félig tréfás megjegyzések kölcsönös Felnőtt tiszteletet fejeznek ki; talán volt benne egy parányi Szülő-Gyermek időtöltés is, de ezt mindkét fél szabadon választotta, és ezzel mindketten tisztában voltak.

"Akkor éreztem először úgy, hogy valóban látom." Most már a maga módján veheti tudomásul a dolgokat, és nem kell többé feltétlenül úgy látnia a kávéskannákat és az embereket, ahogyan a szülei mondták neki.

" Mostantól kezdve itt vagyok." Most már nem a jövőben vagy a múltban él; mindkettőről képes tömören elbeszélgetni, ha annak valamilyen hasznos célja van.

"Azt mondtam: >NNekem maga is rokonszenves<.." A páciensnek most már nem kell "Képtár" játszmára vesztegetni az idejét, noha ezt is tehette volna.

A terapeuta viszont nincs rákényszerülve, hogy "Pszichiátriát" játsszon. Jó néhány alkalma volt, hogy érintse a védekezés, az átvitel és a szimbolikus értelmezés kérdéseit, de nem élt velük, nyugodtan mellőzhette őket. A jövő szempontjából azonban érdemesnek látszott tisztázni, hogy a vizsgán milyen válaszokat húzott ki. A foglalkozás hátralevő idejében sajnos időről időre megmutatkozott az a 17%-nyi Izgága, ami a páciensben, és az a 18%-nyi Izgága, ami a terapeutában megmaradt. Összegezve: az adott történések némi időtöltéssel színezett tevékenységet alkottak.

Vissza az oldal elejére...

Az autonómia akkor valósul meg, ha valakiben mozgásba lendül vagy újra működni kezd a következő három képesség: tudatosság, spontaneitás és intimitás.

A tudatosság az a képesség, hogy a kávéskannát és a madarak énekét a magam módján érzékelem, nem pedig úgy, ahogyan megtanítottak rá. Alapos okunk van annak feltételezésére, hogy a látás és a hallás más minőségű a gyermekek, és más a felnőttek számára; a látás és a hallás az élet első éveiben esztétikusabb, és kevésbé intellektuális. A kisgyermek élvezettel látja és hallgatja a madarakat. Akkor jön a "jóságos apa", úgy érzi, hogy neki is részt kell vennie" az élményben, és segítenie kell gyermeke "fejlődését". Így szól: "Ez itt egy szajkó, az meg egy veréb." Abban a pillanatban, amint a kisgyermeket az foglalkoztatja, hogy melyik a szajkó és melyik a veréb, már nem madarakat lát és madáréneket hall.

Úgy kell őket látnia és hallania, ahogyan az apja akarja. Az apja okai méltánylandók, hiszen igen kevés ember engedheti meg magának, hogy egész életében a madarak énekét hallgassa, és minél hamarabb kezdődik meg a gyermek "nevelése", annál jobb. Lehet, hogy ornitológus lesz, mire felnő. Akad azért néhány ember, aki végig a régi módon képes látni és hallani. Az emberi faj legtöbb tagja azonban elvesztette azt a képességét, hogy festő, költő vagy muzsikus legyen, noha megvolna rá a lehetősége; mégsem kínálkozik azonban számukra szabad választás a tekintetben, hogy közvetlenül lássanak és halljanak; másodkézből jutnak a dologhoz. Ennek az adottságnak a visszanyerését nevezzük itt "tudatosságnak". A tudatosság fiziológiai szempontból eidetikus képekhez kötött eidetikus érzékelés. Egyes személyek esetében talán az ízlelés, a szaglás és a kinesztézia területén is beszélhetünk eidetikus érzékelésről; ezekből kerülnek ki az említett területek művészei: szakácsok, illatszerkészítők és táncosok, akiknek örök vágyuk, hogy értő közönségre találjanak.

Az adódó lehetőségek illusztrálására vegyünk egy példát az amerikai életből. Valaki reggel a munkahelyére igyekszik autón, és gyorsan hajt. A döntő kérdés a következő: "Hol jár az esze, miközben a teste itt van?" Három eset lehetséges.

A teste a kormánykeréknél, az esze a hivatala bejáratánál; az őt közvetlenül körülvevő dolgokról nem vesz tudomást, legfeljebb csak annyiban, amennyiben késleltetik azt a pillanatot, amikor a teste utoléri a lelkét. Ez az Izgága, akinek az a fő gondja, hogy a dolog hogyan fest majd a főnök előtt. Ha elkésik, megpróbál majd lihegve, kifulladva megérkezni. A készséges Gyermeké a parancsnokság, játszmája: "Láthatod, hogy mindent megpróbáltam!" Mialatt vezet, úgyszólván nyoma sincs az autonómiának, és mint emberi lény, inkább halott, mint eleven. Könnyen meglehet, hogy ez a legkedvezőbb körülmény a magas vérnyomás és a koszorúéér-megbetegedések kifejlődéséhez.

Balesetek, rosszkor beugró tilos jelzések, egy másik vezető ügyetlensége vagy ostobasága - kiválóan illeszkedik ebbe a keretbe; a benne levő" lázongó Gyermek vagy igazságos Szülő pedig titokban nagy örömmel üdvözli mint hozzájárulást a "Látod, ennek is ők az okai" játszmához. A Duzzogó nem vesz tudomást az őt körülvevő dolgokról, legfeljebb csak annyiban, amennyiben játszmáját támogatják; ő félig eleven. A teste a kocsijában, de a lelke fogyatékosságok és igazságtalanságok után vadászik.

Amint gyorsan és ügyesen vág utat magának a közlekedés forgatagában, eggyé válik a járművével. Ő sem vesz tudomást az őt körülvevő dolgokról, legfeljebb csak annyiban, amennyiben szabad teret engednek képességei megcsillogtatására, ami már eleve örömet szerez neki; egyébként nagyon is tudatos benne a saját léte, akárcsak a gépezeté, melynek ura, és ennyiben - eleven. Az autóvezetés ilyen válfaja formálisan Felnőtt időtöltés, amely a Gyermeknek és a Szülőnek is kedvére lehet. 4. A negyedik eset a tudatos ember, aki nem siet, mert a jelen pillanatban él, és abban, ami körülveszi: az ég, a fák, a mozgás érzete. Ha sietne, elhanyagolná mindazt, ami körülveszi, tudatában vagy csak olyasvalaminek lenne helye, ami még kívül esik a látóhatárán, vagy csak az akadályoknak, vagy csak önmagának. Egy kínainak, aki éppen beszállni készült a földalattiba, a vele tartó európai származású amerikai felhívta a figyelmét arra, hogy megtakaríthatnának húsz percet, ha expresszbe szállnának. Ezt meg is tették. Amikor a Central Parknál kiszálltak, a kínai - barátja legnagyobb meglepetésére - leült egy padra. "Ugyanis megtakarítottunk húsz percet - magyarázta a kínai -, így megengedhetjük magunknak, hogy ezt az időt itt töltsük el, és élvezzük mindazt, ami körülöttünk adódik."

Tudja, hogy a fák a halála után is ott fognak állni, de ő már nem lesz ott, hogy nézhesse őket, ezért most akarja látni őket, olyan intenzíven, ahogyan csak lehetséges.

A spontaneitás választási lehetőséget jelent: a rendelkezésünkre álló választékból (Szülői érzések, Felnőtt érzések és Gyermek érzések) szabadon választhatjuk ki érzelemnyilvánításainkat. Felszabadulást jelent, felszabadulást a játszmajátszási kényszer alól; szabaddá válunk, mert nem kényszerülünk rá, hogy csupán azt érezzük, amire megtanítottak.

Az intimitás a tudatos személy spontán, játszmamentes nyíltsága, az eidetikusan érzékeny, romlatlan, teljes naivitással az itt és most-ban élő Gyermek felszabadulása. Kísérletileg bizonyítható, hogy az eidetikus érzékelés ragaszkodást ébreszt, a nyíltság pedig pozitív érzéseket hoz mozgásba; ismeretes olyasmi is, mint az "egyoldalú intimitás", ezt a jelenséget - ha nem is ezen a néven - kitűnően ismerik a hivatásos csábítók, akik rabul ejtik partnereiket, anélkül hogy maguk igazán bevonódnának a dologba. Ezt a következővel érik el: a másik személyt arra bátorítják, hogy közvetlenül nézzen rájuk és szabadon beszéljen, miközben ők maguk olyan viszonzást nyújtanak, ami nem egyéb óvatos színlelésnél.

Mivel az intimitás lényegileg a természetes Gyermek megnyilvánulása (akkor is, ha pszichológiai és társadalmi összefüggések mátrixában jelentkezik), általában jól végződik, hacsak egy játszma belépése meg nem zavarja. Többnyire a Szülői befolyás okozta alkalmazkodás rontja meg; ez sajnos, úgyszólván mindig bekövetkezik. De addig, hacsak és ameddig meg nem rontják, a kisgyermekek többsége szerető beállítottságú,4 és az intimitásnak ez az alapvető természete, mint azt a kísérletek is bizonyítják.



1. Berne, E.: "Primal Images and Primal Judgment." Psychiatric Quarterly, 29:634-658, 1955.

2. Jaensch, E. R.: Eidetic Imagery. Harcourt, Brace and Company, New York, 1930.

3. Ezek a kísérletek még csak előkészületi szakaszban vannak a San Francisco Social Psychiatry Seminarson. A tranzakcionális elemzés használatakülönleges gyakorlatot és tapasztalatot kíván, éppúgy, mint a kromatográfia vagy az infravörös spektrofotometria hatékony kísérleti felhasználása. Nem könnyebb egy játszmát egy időtöltéstől megkülönböztetni, mint egy csillagot egy bolygótól. Lásd Berne, E.: "The Intimacy Experiment." Transactional Analysis Bulletin, 3:113, 1964. "More about Intimacy." Uo. 3:125, 1964.

4. Egyes gyerekek nagyon korán leromlanak vagy éhen halnak (elgyengülés, bizonyos fajta kólikák), és sohasem adatik meg nekik, hogy ezt a képességüket gyakorolják.

Vissza az oldal elejére...

A szülők, tudatosan vagy sem, de születésüktől fogva tanítják gyermekeiket arra, hogy viselkedjenek, gondolkodjanak, érezzenek és érzékeljenek. Nem könnyű dolog kiszabadulni ezeknek a befolyásoknak a hatása alól, ugyanis mélyen felszívódnak, és az élet első két vagy három évtizedében szükségesek a biológiai és társadalmi fennmaradáshoz. A felszabadulás csak azért lehetséges egyáltalán, mert az egyén induláskor autonóm állapotban van, azaz képes a tudatosságra, a spontaneitásra és intimitásra, és bizonyos fokig megválaszthatja, hogy a szülői tanítások milyen részeit fogadja majd el. Az élet korai szakaszában, bizonyos sajátos pillanatokban dönti el, hogyan fog a szülői tanításokhoz alkalmazkodni. Az alkalmazkodásban azért maradhatnak hézagok, mert a döntések természete olyan, hogy nem megváltoztathatatlanok; kedvező körülmények között módosíthatók.

Autonómiáról tehát akkor beszélhetünk, ha megszabadultunk mindazoktól a tárgy lényegétől idegen dolgoktól, amelyekről a Tizenharmadik, Tizennegyedik és a Tizenötödik fejezetben esett szó. Ezeknek a dolgoknak az elvetése azonban sohasem végleges: állandó harc folyik azért, hogy vissza ne süllyedjünk a régi állapotba.

Először is (mint a Tizenharmadik fejezetben tárgyaltuk) meg kell szabadulni a törzsi vagy családtörténeti hagyományok teljes ballasztjától (mint erre Margaret Mead mutat rá az új-guineai falvak lakóival kapcsolatban); ezután el kell vetni az egyénileg ható szülői, társadalmi és neveltetési hatásokat. Ugyanezt kell tenni nagyban a modern társadalom követelményeivel, és végül - részlegesen vagy teljesen - fel kell áldozni a közvetlen társadalmi környezetből származó előnyöket. Fel kell továbbá adni az önkényeztetésnek és a jutalmaknak mindazokat a könnyű módozatait, amelyek a Tizennegyedik fejezetben leírt "Duzzogó" vagy "Izgága" játszmából származnak. Ezen az úton járva az egyénnek olyan személyes és társadalmi kontrollhoz kell eljutnia, hogy - talán csak az álmok kivételével - szabadon választhasson mindazokból a viselkedéscsoportokból, amelyeket a Függelék közöl. Ekkor megérett arra, hogy játszmamentes kapcsolatokat építsen ki, mint azt a Tizenötödik fejezetben olvasható paradigma szemlélteti. Ezen a ponton kibontakoztathatja autonómiára való képességeit. Ez az egész felkészülési szakasz lényegében nem egyéb, mint hogy barátságosan búcsút veszünk a szülőktől (és egyéb Szülői befolyásoktól); alkalmasint majd újra találkozhatunk velük, egészen kellemesen, de többé már nem uralkodnak fölöttünk.

Hivatkozás

1. Mead, M.: New Lives for Old. Gollanz, 1956.

Vissza az oldal elejére...

A könyv I. és II. részében az emberi élet így fest: az idő kitöltésének folyamata, amely mindaddig tart, amíg a halál vagy a Mikulás el nem érkezik, s amelynek során az ember sovány kis választékból választhatja ki, ha egyáltalán van ilyen választéka, hogy a hosszú várakozás idején milyen tranzakciókat bonyolítson le - e kép persze közhelyszerű, de korántsem végső válasz. Egyes szerencsés embereknek megadatik valami, ami nem szorítható be a viselkedés egyetlen osztályába sem, s ez a tudatosság; valami, ami felülemelkedik azon, amit a múlt beprogramoz, s ez a spontaneitás; valami, ami több jutalmat nyújt, mint a játszmák, s ez az intimitás. De mindhárom ijesztő, sőt kockázatos lehet azoknak, akik nincsenek rá felkészülve. Ők talán jobban járnak, ha megoldásaikat a társas cselekvésnek valami olyan népszerű technikájában keresik, mint például az "együttesség". Ez azt jelenti, hogy az emberi faj számára nincs, de tagjai számára van még remény.







A viselkedés osztályozása

Egy adott pillanatban minden ember az alább felsorolt osztályok egyikének, esetleg többnek megfelelően viselkedik:

I. KATEGÓRIA. Belsőleg programozott (archeopszichikus). Autisztikus viselkedés.

Osztályok: a) Álmok.

b) Fantáziák.

Csoportjai: I. Külsődleges fantáziák (vágyteljesítés).

II. Autisztikus tranzakciók, nem alkalmazkodók.

III. Autisztikus tranzakciók, alkalmazkodók (neopszichikus programozással.

c) Vándorhajlam.

d) Önáltató viselkedés.

e) Akaratlan cselekedetek.

Csoportjai: I. Ticek.

II. Modorosságok.

III. Rendezetlen mozgások.

f) Egyebek.

II. KATEGÓRIA: A valószínűség által programozott (neopszichikus). Valósághű viselkedés.

Osztályok: a) Tevékenységek.

Csoportjai: I. Hivatások, szakmák stb.

II. Sportok, hobbik stb.

b) Eljárások.

Csoportjai: I. Adatfeldolgozás.

II. Technikák.

c) Egyebek.

III. KATEGÓRIA. Társadalmilag programozott (részben exteropszichikusak). Társadalmi viselkedés.

Osztályok: a) Rituálék és szertartások.

b) Időtöltések.

c) Műveletek és manőverek.

d) játszmák.

Alosztálvok: A) Hivatásvs játszmák (szöget bezáró tranzakciók).

B) Társasági játszmák (duplafenekű tranzakciók).

e) Intimitás.

A korábban tárgyalt társasági játszmákat e szerint a séma szerint a következőképpen osztályoznánk: III. kategória, társadalmilag programozott; d) osztály, azaz játszmák; B) alosztály, azaz társasági játszmák.

Az intimitás, "a sor vége", a legvégső osztályozási szempont; ez a játszmamentesen átélt létezés része.

Az olvasó, ha úgy tetszik, kedve szerint bírálja meg a fenti osztályozást (de ne mosolyogja meg, és ne vágjon gúnyos fintorokat). A szerző nem azért közli, mert el van ragadtatva tőle, hanem mindössze azért, mert működőképesebb, valóságosabb és praktikusabb, mint a használatban levő többi rendszer, és segítségére lehet azoknak, akik kedvelik vagy igénylik a rendszerezést.

Vissza az oldal elejére...